Mostanság újra sokat olvasom. Nem is tudom, hogy telhetett el ennyi idő könyvek nélkül. Olvasgattam ezt-azt, de nem a régi intenzitással. A megszokott védikus irodalom mellett jelenleg Paulo Coelho könyveket falatozom.
Most éppen A zarándoklat c. irományt...
" - Az út, amelyen jársz, az erő útja, és csak az erő gyakorlatit fogod megtanulni. Az utazás, melyet korábban tortúrának éreztél, mert csak a megérkezésre gondoltál, mostantól örömtelivé válik, a felfedezés és kaland örömévé. Ezáltal nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni - folytatta. - Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka. Létezésünk során számtalanszor előfordul, hogy álmaink viharosak, és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk, és Agapé nem jár át bennünket. Rengeteg vér áztatta már a mezőt Agapé szeme előtt, s ott zajlottak a reconquista legkegyetlenebb csatái. Hogy kinek van igaza, kinél az igazság, nem fontos; a fontos azt tudni, hogy mindkét fél a Nemes Harcot harcolja. A Nemes Harc az, amelyet azért vívunk, mert a szívünk diktálja. A hősi korszakokban, a kóbor lovagok idejében ez könyű volt, sok terület várt meghódításra és sok teendő megoldásra. Manapság azonban a világ nagyot változott, és a Nemes Harc a csatamezőkről áttevődött önmagunkba. A Nemes Harc az, amit álmaink nevében vívunk. Amikor az álmok teljes hevességükkel törnek ki belőlünk - ifjúkorunkban -, nagyon merészek vagyunk, de még nem tudunk harcolni. Aztán mire rengeteg erőfeszítés után megtanultuk a harcot, már nincs meg bennünk ugyanaz a bátorság. Emiatt magunk ellen fordulunk, és saját magunkkal harcolunk, és önmagunk legádázabb ellenségévé válunk. Kijelentjük, hogy álmaink gyerekesek, nehezen megvalósíthatók, vagy annak eredményei, hogy nem ismerjük az élet realitásait. Megöljük az álmainkat, mert félünk megvívni a Nemes Harcot.
[...]
- Az első tünete annak, hogy megöljük az álmainkat, az időhiány - folytatta Petrus. - Azoknak a nagyon elfoglalt embereknek, akiket életemben ismertem, mindig jutott idejük mindenre. Azok, akik semmit nem csináltak, mindig fáradtak voltak, nem tudtak számot adni még arról a kevés munkáról sem, amelyet el kellett volna végezniük, és szüntelenül panaszkodtak, hogy a nap túlságosan rövid. Valójában ezek az emberek féltek megvívni a Nemes Harcot. Álmaink halálának második tünete: bizonyosságaink. Mert nem akarjuk az életet úgy felfogni, mint valami folyamatos, nagy kalandot, csekély elvárásainkban bölcsnek, igazságosnak, korrektnek képzeljük magunkat. Átnézünk mindennapjaink falán, és halljuk a lándzsatörés reccsenését, érezzük az izzadság és a lőpor szagát, a hatalmas bukásokat és a hódítást szomjazó harcosok pillantásait. De sosem vesszük észre az örömöt, azt az óriási örömöt, amely a harcolók szívében lakozik, mert az ő számukra nem az a fontos, győznek-e vagy veszítenek, hanem az a fontos, hogy megharcolják a Nemes Harcot. Végü álmaink halálának harmadik tünete a béke. Az élet olyan lesz, mint egy vasárnapi délután anélkül, hogy nagy dolgokat várna tőlünk, anélkül, hogy többet követelne, mint amit adunk. Akkor azt hisszük, hogy megértünk, elhagyjuk gyermekkori ábrándjainkat, és megvalósítjuk személyes és szakmai önmagunkat. Meglepődünk, ha valaki velünk egykorú azt mondja, ezt meg azt vár az élettől. De igazából, a szívünk mélyén tudjuk, hogy ami történt, az nem más, mint hogy lemondtunk arról, hogy az álmainkért harcoljunk, hogy megvívjuk a Nemes Harcot.
[...]
- Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét - mondta egy idő után -, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, s végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit elakartunk kerülni a harcban . a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, mely megszabadít bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól."
[...]
"És ugyanez történik a világgal nap mint nap: mindig látjuk, melyik lenne a legjobb út, de mindig azon az úton járunk, amelyikhez hozzászoktunk."
