Egyszerű bábok vagyunk, akiket reménytelenül manipulálnak múltbeli tettei, vagy tényleg szabadon cselekszünk?
Ha minden eleve elrendeltetett, akkor mekkora hatalmunk lehet a saját tetteink felett? Valójában milyen kölcsönhatás van sors és erőfeszítés között?
"Látszólag ugyanezek a kételyek gyötörték Szatjavrata Munit, a hajdani nagy királyt és bölcset, aki kétségeit a megfelelő személyhez, az Úr Matszjához, Srí Krisna egyik inkarnációjához címezte. Kettejük párbeszédét a Matszja Purána örökíti meg.
„Óh, Uram, melyik a magasabb rendű dolog: a sors vagy a személyes erőfeszítés? Kétségek gyötörnek, kérlek, oldd meg őket.”
Szatjavrata Muni az „eleve elrendeltetés vagy szabad akarat” örök filozófiai rejtélyét feszegeti. Válaszul az Úr Matszja elmagyarázza, hogy három elem, a sors, az erőfeszítés és az idő együttesen határozza meg életünk folyását. A földműves példáját említi, akinek a termését három tényező határozza meg: az ültetés, az eső és az idő. A palánták az erőfeszítést jelképezik, míg az eső a sorsot. Ha a gazda elülteti a magokat, de nincs eső, akkor nem lesz termés. Vagy, ha esik, de ő nem ültetett semmit, akkor sincs termés. Mindkettő: sors és erőfeszítés egyaránt szükséges, és mindegyik a megfelelő időben.
Ha megfelelően cselekszünk és jámbor tetteket hajtunk végre, akkor jó sors lesz a jutalmunk, ha viszont bűnöket követünk el, szenvednünk kell. Életünk során a jó sors az erőfeszítéseinket kísérő kedvező helyzetek formájában nyilvánul meg, míg a rossz sors a kedvezőtlen élethelyzeteket jelenti. A sors a mi külön erőfeszítésünk nélkül is adhat nekünk élvezetet vagy szenvedést. Ilyen például, ha valaki nyer a lottón, ha egy gazdag családban születik meg, vagy ha egy beteg testet kap.
A kapcsolat erőfeszítés és sors között elég egyszerűnek tűnik, legalábbis elméletileg. Saját erőfeszítésünkkel teremtjük meg sorsunkat: learatjuk, amit elvetettünk. A fordítottja, vagyis a sors és az erőfeszítés közötti kapcsolat, ami e cikk egész gondolatmenetét is elindította, már nem ilyen nyilvánvaló. Ha az élvezet és a szenvedés eleve elrendeltetett, vajon az erőfeszítésünk eltéríthet-e bennünket kijelölt utunkról? Vajon minden tettünk teljesen a sors kezében van, vagy van szabad akaratunk?
Srí Krisna a Bhagavad-gítában (15.15) elmagyarázza a sors működését: „Én mindenki szívében ott lakozom, s Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a felejtés…” Krisna később (18.61) újra beszél erről: „Óh, Arjuna, a Legfelsőbb Úr mindenki szívében jelen van. Ő irányítja az élőlények vándorútját, akik az anyagi energia szekerén ülnek.” Sríla Prabhupáda a magyarázatban kifejti: „…A testcserét követően az élőlény elfelejti korábbi tetteit, de a múltat, a jelent és a jövőt ismerő Felsőlélek tanúja minden cselekedetének. Így tehát a Felsőlélek irányítja az élőlények minden tettét. Az élőlény azt kapja, amit megérdemel…”
Az emlékezet és a felejtés múltbeli tetteink függvénye, s hajlamaink, vágyaink és törekvéseink formájában nyilvánul meg. Amit végül kapunk, az nem más, mint a kombinációja annak, amire vágyunk és amit megérdemlünk. Például nagyon sokan szeretnének milliomosok lenni, de csak néhányan dolgoznak is ezért, és még kevesebben vannak azok, akik valóban el is érik ezt a célt. Mások viszont nagy vagyont örökölnek, mindenféle erőfeszítés nélkül. Jámbor tetteket végrehajtani olyan, mintha egy bizonyos összeget letétbe helyeznénk a karma-számlánkon. Amikor a futamidő lejár, az ember felveheti és élvezheti a pénzét. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy gazdag legyen és van elég „jámborság-hitele”, lehet, hogy gazdagnak fog megszületni, ha pedig másvalaki vágyik erre, de kevesebb van a számláján, talán nagyon meg kell ezért dolgoznia, míg egy harmadik ember, akinek nem elég hozzá a hitele, talán el sem éri a célt, annak ellenére, hogy keményen dolgozik érte.
A sors felállítja számunkra tetteink színpadát. Egy oszlophoz kikötött tehén csak addig tud mozogni, ameddig a kötele engedi. Hasonlóan, jelenlegi erőfeszítéseink hatásköre a múltbeli tetteinken múlik. Ha valaki egy gazdag családban születik, sokkal több lehetősége van és nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint az, aki egy szegény családban születik meg. Egy szélsőséges példa az állatok vagy növények esete. Ezt a helyzetet a lélek múltbeli bűneinek súlyos visszahatásaként kapja. Ezekben a létformákban az élőlénynek tulajdonképpen nincs szabad akarata, s egyszerűen egy adott módon, az anyagi természet mechanizmusa szerint cselekszik. Ezért tartják az emberi létformát annyira különlegesnek. Csak ebben a létformában van a léleknek bizonyos fokú szabadsága arra, hogy a saját sorsát alakítsa. De ehhez a szabad akarathoz felelősség is járul, s emiatt egyedül az emberi létformára jellemző a jó és a rossz karma felhalmozása. A karma törvénye nem érvényes az állatokra vagy a növényekre, ahol a lélek előrelépése a magasabb rendű létformákba automatikusan megy végbe.
Habár az, hogy az ember egy baleset részesévé válik, hogy valamilyen betegségtől szenved, hogy szegény vagy gazdag – és így tovább – mind eleve elrendeltetett, ez nem jelenti azt, hogy egyből figyelmetlenül vezethetünk, nem kell törődnünk az egészségünkkel, s nem kell vigyázni magunkra. Tételezzük fel, hogy tényleg elkezdünk hanyagul vezetni. A karma törvénye szerint ez a felelőtlen tett egy nemkívánatos reakciót von maga után. Ez lehet egy baleset vagy valami más. De be fog következni.
A karma törvénye annyira bonyolult, hogy végül is lehetetlen meghatározni cselekedeteink pontos kimenetelét. Végső soron az erőfeszítésünk alakítja a sorsunkat, és ez az oka annak, hogy a szentírások annyi irányelvet tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk és mit ne. A szentírások arra is figyelmeztetnek, hogy a karma törvényének tudatában ne váljunk érzéketlenné mások szenvedése iránt. A lélek valójában együttérző, s a saját múltbeli cselekedetei miatt szenvedő ember láttán sem szabad megfeledkeznünk a szentírások előírásairól, a jámbor tettekről, mint amilyen az adományozás, vagy az elesettek megsegítése.
Fontos megérteni, hogy tetteink visszahatását meg lehet változtatni. Ennek két módszere van. Az egyik a prájascsitta (a vezeklés), a másik pedig az odaadó szolgálat. A védikus életfelfogás a vezeklést írja elő arra, hogy jóvátegyük bűnös tetteinket. A vezeklés azt jelenti, hogy valaki önként elfogad valamilyen szenvedést, hogy kioltsa korábbi bűnös tetteinek a visszahatását. Ez ahhoz hasonló, mint amikor egy bűnöző önként feladja magát az enyhébb büntetés reményében. De a vezeklés olyan, mintha a betegség valódi okának keresése helyett csak tüneti kezelést alkalmaznánk. Bűnös tetteink egyik visszahatása az, hogy vágy ébred bennünk arra, hogy még több bűnt kövessünk el. Lehet, hogy vezeklésünk enyhíti a múlt bűnei okozta szenvedést, de nem csökkenti azokat a vágyainkat, melyek a bűnös tettek elkövetésére késztetnek bennünket. Ezért mondja Sukadéva Goszvámí a következőket (Srímad Bhágavatam 6.1.11): „Akik a vezeklés szabályait követik, egyáltalán nem bölcsek.” A jámbor tettek továbbá, természetükből adódóan, boldogságot eredményeznek, s így arra motiválnak bennünket, hogy még több jámbor cselekedetet végezzünk. A lélek pedig arra kényszerül majd, hogy egy újabb anyagi testet fogadjon el, hogy átélhesse jámbor cselekedeteinek visszahatásait. Így bárminemű erőfeszítés, a belőle eredő visszahatások köteleivel, az ismétlődő születés és halál körforgásához láncol bennünket.
A Bhagavad-gítában azonban Srí Krisna egy másfajta megoldást kínál. Elismeri, hogy „az ember még a fizikai testét sem tudja munka nélkül fenntartani”, később azonban továbbviszi ezt a gondolatot: ha az ember nem ragaszkodik tetteinek eredményéhez, akkor megszabadul azok karmikus visszahatásától. Az ilyen ember elégedett azzal a nyereséggel, ami magától adódik, a siker vagy a kudarc nem zavarja meg, s bár cselekszik, nem bonyolódik bele tetteibe. Ilyenkor a karma körforgása nem érvényes. A Bhagavad-gítá egy másik versében (18.66.) Srí Krisna nyomatékosan kijelenti: „Add fel a vallás minden változatát és hódolj meg egyedül Énelőttem. Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj.” Fontos megfigyelni, hogy Srí Krisna azt ajánlja, adjuk fel a vallás minden változatát, beleértve a jámbor tetteket is, mivel ezek is az anyagi világhoz láncolnak bennünket.
Míg azok a tettek, melyeket a ragaszkodástól való mentesség hangulatában hajtunk végre, nem járnak visszahatással, addig az odaadó szolgálat, melyet kizárólag az Úr örömére végzünk, egy lépéssel még tovább megy. Nemcsak, hogy nincs karmikus visszahatása, de megszabadít a boldogtalanságtól és kitépi a szívből a különböző szinten megérett, de meg nem nyilvánult vágyakat is. A Bhakti-raszámrita-szindhuban (1.1.17) Rúpa Goszvámí az odaadó szolgálatot – a bhaktit – a klesághní subhadá szavakkal jellemzi. Ez annyit jelent, hogy, ha valaki elkezdi az odaadó szolgálatot, a felesleges dolgok és az anyagi szenvedések örökre eltűnnek az életéből, s a „jószerencse” birtokosává válik.
A Srímad Bhágavatamban (11.14. 19) Krisna elmagyarázza: „Csakúgy, mint ahogy a lobogó tűz a fát hamuvá égeti, az Irántam való odaadás teljesen elégeti a bhaktáim által elkövetett bűnöket.” A végkövetkeztetés tehát az, hogy nem kell túl sok erőfeszítést tennünk olyan anyagi dolgokért, melyeket maguktól is megkaphatunk, s amelyek egyébként is csak az anyagi létezéshez kötnek bennünket. Sokkal jobb, ha értékes időnket az Úrnak végzett odaadó szolgálattal töltjük."
„Óh, Uram, melyik a magasabb rendű dolog: a sors vagy a személyes erőfeszítés? Kétségek gyötörnek, kérlek, oldd meg őket.”
Szatjavrata Muni az „eleve elrendeltetés vagy szabad akarat” örök filozófiai rejtélyét feszegeti. Válaszul az Úr Matszja elmagyarázza, hogy három elem, a sors, az erőfeszítés és az idő együttesen határozza meg életünk folyását. A földműves példáját említi, akinek a termését három tényező határozza meg: az ültetés, az eső és az idő. A palánták az erőfeszítést jelképezik, míg az eső a sorsot. Ha a gazda elülteti a magokat, de nincs eső, akkor nem lesz termés. Vagy, ha esik, de ő nem ültetett semmit, akkor sincs termés. Mindkettő: sors és erőfeszítés egyaránt szükséges, és mindegyik a megfelelő időben.
Ha megfelelően cselekszünk és jámbor tetteket hajtunk végre, akkor jó sors lesz a jutalmunk, ha viszont bűnöket követünk el, szenvednünk kell. Életünk során a jó sors az erőfeszítéseinket kísérő kedvező helyzetek formájában nyilvánul meg, míg a rossz sors a kedvezőtlen élethelyzeteket jelenti. A sors a mi külön erőfeszítésünk nélkül is adhat nekünk élvezetet vagy szenvedést. Ilyen például, ha valaki nyer a lottón, ha egy gazdag családban születik meg, vagy ha egy beteg testet kap.
A kapcsolat erőfeszítés és sors között elég egyszerűnek tűnik, legalábbis elméletileg. Saját erőfeszítésünkkel teremtjük meg sorsunkat: learatjuk, amit elvetettünk. A fordítottja, vagyis a sors és az erőfeszítés közötti kapcsolat, ami e cikk egész gondolatmenetét is elindította, már nem ilyen nyilvánvaló. Ha az élvezet és a szenvedés eleve elrendeltetett, vajon az erőfeszítésünk eltéríthet-e bennünket kijelölt utunkról? Vajon minden tettünk teljesen a sors kezében van, vagy van szabad akaratunk?
Srí Krisna a Bhagavad-gítában (15.15) elmagyarázza a sors működését: „Én mindenki szívében ott lakozom, s Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a felejtés…” Krisna később (18.61) újra beszél erről: „Óh, Arjuna, a Legfelsőbb Úr mindenki szívében jelen van. Ő irányítja az élőlények vándorútját, akik az anyagi energia szekerén ülnek.” Sríla Prabhupáda a magyarázatban kifejti: „…A testcserét követően az élőlény elfelejti korábbi tetteit, de a múltat, a jelent és a jövőt ismerő Felsőlélek tanúja minden cselekedetének. Így tehát a Felsőlélek irányítja az élőlények minden tettét. Az élőlény azt kapja, amit megérdemel…”
Az emlékezet és a felejtés múltbeli tetteink függvénye, s hajlamaink, vágyaink és törekvéseink formájában nyilvánul meg. Amit végül kapunk, az nem más, mint a kombinációja annak, amire vágyunk és amit megérdemlünk. Például nagyon sokan szeretnének milliomosok lenni, de csak néhányan dolgoznak is ezért, és még kevesebben vannak azok, akik valóban el is érik ezt a célt. Mások viszont nagy vagyont örökölnek, mindenféle erőfeszítés nélkül. Jámbor tetteket végrehajtani olyan, mintha egy bizonyos összeget letétbe helyeznénk a karma-számlánkon. Amikor a futamidő lejár, az ember felveheti és élvezheti a pénzét. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy gazdag legyen és van elég „jámborság-hitele”, lehet, hogy gazdagnak fog megszületni, ha pedig másvalaki vágyik erre, de kevesebb van a számláján, talán nagyon meg kell ezért dolgoznia, míg egy harmadik ember, akinek nem elég hozzá a hitele, talán el sem éri a célt, annak ellenére, hogy keményen dolgozik érte.
Habár az, hogy az ember egy baleset részesévé válik, hogy valamilyen betegségtől szenved, hogy szegény vagy gazdag – és így tovább – mind eleve elrendeltetett, ez nem jelenti azt, hogy egyből figyelmetlenül vezethetünk, nem kell törődnünk az egészségünkkel, s nem kell vigyázni magunkra. Tételezzük fel, hogy tényleg elkezdünk hanyagul vezetni. A karma törvénye szerint ez a felelőtlen tett egy nemkívánatos reakciót von maga után. Ez lehet egy baleset vagy valami más. De be fog következni.
A karma törvénye annyira bonyolult, hogy végül is lehetetlen meghatározni cselekedeteink pontos kimenetelét. Végső soron az erőfeszítésünk alakítja a sorsunkat, és ez az oka annak, hogy a szentírások annyi irányelvet tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk és mit ne. A szentírások arra is figyelmeztetnek, hogy a karma törvényének tudatában ne váljunk érzéketlenné mások szenvedése iránt. A lélek valójában együttérző, s a saját múltbeli cselekedetei miatt szenvedő ember láttán sem szabad megfeledkeznünk a szentírások előírásairól, a jámbor tettekről, mint amilyen az adományozás, vagy az elesettek megsegítése.
Fontos megérteni, hogy tetteink visszahatását meg lehet változtatni. Ennek két módszere van. Az egyik a prájascsitta (a vezeklés), a másik pedig az odaadó szolgálat. A védikus életfelfogás a vezeklést írja elő arra, hogy jóvátegyük bűnös tetteinket. A vezeklés azt jelenti, hogy valaki önként elfogad valamilyen szenvedést, hogy kioltsa korábbi bűnös tetteinek a visszahatását. Ez ahhoz hasonló, mint amikor egy bűnöző önként feladja magát az enyhébb büntetés reményében. De a vezeklés olyan, mintha a betegség valódi okának keresése helyett csak tüneti kezelést alkalmaznánk. Bűnös tetteink egyik visszahatása az, hogy vágy ébred bennünk arra, hogy még több bűnt kövessünk el. Lehet, hogy vezeklésünk enyhíti a múlt bűnei okozta szenvedést, de nem csökkenti azokat a vágyainkat, melyek a bűnös tettek elkövetésére késztetnek bennünket. Ezért mondja Sukadéva Goszvámí a következőket (Srímad Bhágavatam 6.1.11): „Akik a vezeklés szabályait követik, egyáltalán nem bölcsek.” A jámbor tettek továbbá, természetükből adódóan, boldogságot eredményeznek, s így arra motiválnak bennünket, hogy még több jámbor cselekedetet végezzünk. A lélek pedig arra kényszerül majd, hogy egy újabb anyagi testet fogadjon el, hogy átélhesse jámbor cselekedeteinek visszahatásait. Így bárminemű erőfeszítés, a belőle eredő visszahatások köteleivel, az ismétlődő születés és halál körforgásához láncol bennünket.
A Bhagavad-gítában azonban Srí Krisna egy másfajta megoldást kínál. Elismeri, hogy „az ember még a fizikai testét sem tudja munka nélkül fenntartani”, később azonban továbbviszi ezt a gondolatot: ha az ember nem ragaszkodik tetteinek eredményéhez, akkor megszabadul azok karmikus visszahatásától. Az ilyen ember elégedett azzal a nyereséggel, ami magától adódik, a siker vagy a kudarc nem zavarja meg, s bár cselekszik, nem bonyolódik bele tetteibe. Ilyenkor a karma körforgása nem érvényes. A Bhagavad-gítá egy másik versében (18.66.) Srí Krisna nyomatékosan kijelenti: „Add fel a vallás minden változatát és hódolj meg egyedül Énelőttem. Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj.” Fontos megfigyelni, hogy Srí Krisna azt ajánlja, adjuk fel a vallás minden változatát, beleértve a jámbor tetteket is, mivel ezek is az anyagi világhoz láncolnak bennünket.
Míg azok a tettek, melyeket a ragaszkodástól való mentesség hangulatában hajtunk végre, nem járnak visszahatással, addig az odaadó szolgálat, melyet kizárólag az Úr örömére végzünk, egy lépéssel még tovább megy. Nemcsak, hogy nincs karmikus visszahatása, de megszabadít a boldogtalanságtól és kitépi a szívből a különböző szinten megérett, de meg nem nyilvánult vágyakat is. A Bhakti-raszámrita-szindhuban (1.1.17) Rúpa Goszvámí az odaadó szolgálatot – a bhaktit – a klesághní subhadá szavakkal jellemzi. Ez annyit jelent, hogy, ha valaki elkezdi az odaadó szolgálatot, a felesleges dolgok és az anyagi szenvedések örökre eltűnnek az életéből, s a „jószerencse” birtokosává válik.
A Srímad Bhágavatamban (11.14. 19) Krisna elmagyarázza: „Csakúgy, mint ahogy a lobogó tűz a fát hamuvá égeti, az Irántam való odaadás teljesen elégeti a bhaktáim által elkövetett bűnöket.” A végkövetkeztetés tehát az, hogy nem kell túl sok erőfeszítést tennünk olyan anyagi dolgokért, melyeket maguktól is megkaphatunk, s amelyek egyébként is csak az anyagi létezéshez kötnek bennünket. Sokkal jobb, ha értékes időnket az Úrnak végzett odaadó szolgálattal töltjük."
